Az albérlet téma Budapesten az utóbbi években olyan, mint egy soha véget nem érő rémálom, amiből az ember folyton arra ébred, hogy megint drágult valami. Én már évek óta albérletben lakom, és azt hittem, hogy mindent láttam, amit az albérleti élet produkálni tud. Rossz szigetelés, recsegő radiátor, főbérlő, aki havonta egyszer bejelentés nélkül benéz, és persze az árszínvonal, amihez képest a szilveszteri pezsgő már olcsó mulatságnak számít. De az igazi meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy az új szobatársam egy francia srác, aki egy szót sem beszél magyarul.
A helyzet úgy alakult, hogy a korábbi szobatársam elköltözött, és a főbérlő gyorsan keresett valakit a helyére, mert hát a lakbér nem fizeti ki magát. Pierre az egyik napról a másikra jelent meg a közös konyhában, és az első reggel azzal nyitott, hogy megkérdezte, melyik bögre az övé. Angolul. Én pedig ott álltam a pizsamámban, és próbáltam összeszedni azt a néhány angol mondatot, amit az iskolából még halványan emlékeztem. Szóval az első benyomás az volt, hogy ez így nem fog menni.
A közös élet egy albérletben amúgy sem egyszerű, de ha az ember a szobatársával nem tud normálisan kommunikálni, az egészen más szint. A fürdőszoba-használati rendet kézzel-lábbal próbáltuk megbeszélni, a közös bevásárlás pedig egy egész estés pantomimjáték volt, ami ugyan vicces volt az első alkalommal, de a harmadik hétre már inkább frusztráló. Ráébredtem, hogy ha nem akarok minden reggel úgy érezni magam, mintha egy idegen országban ébredtem volna a saját lakásomban, akkor tennem kell valamit.
Az interneten böngésztem, és őszintén szólva elég hamar belefáradtam a rengeteg nyelvtanulási ajánlatba, ami mind azt ígérte, hogy három nap alatt folyékonyan fogok beszélni. Szükségem volt valami komolyabbra, olyasmire, ami nem kér tőlem napi két óra házi feladatot, mert az albérleti élet mellett dolgozok is, és az estéim nem arra valók, hogy nyelvtankönyveket magoljak. Egy munkatársam ajánlotta, hogy nézzem meg a Hollywood Nyelvstúdiókat, mert ő ott tanult, és azt mondta, hogy teljesen más, mint amit az iskolában megszoktunk. Rákerestem, és megtaláltam az angol nyelvtanfolyam lehetőségét, ami elég ígéretesnek tűnt.
Ami azonnal megtetszett, az az volt, hogy a módszerük nyolcvan százalékban gyakorlásra épül és csak húsz százalék az elmélet. Ez nekem pont kellett, mert az iskolai angoltanulásból azt hoztam magammal, hogy tudok ragozni egy igét, de ha meg kell kérnem valakit, hogy adja oda a sót, az már gondot okoz. Az is szimpatikus volt, hogy nincs házi feladat és nincs otthoni tanulás, mert a stúdióban zajlik minden. Budapesten öt helyszínük van, és az egyik pont a metrónál, szóval a munkából hazafele beugrok egy órára, és kész. A próbaóra ingyenes volt, ami fontos szempont, mert az albérleti költségek mellett nem szívesen dobálok ki pénzt olyasmire, amiről nem tudom, hogy működik-e.
Az első alkalom után már éreztem, hogy ez más. A tanár végig beszélgetett velem, nem pedig szabályokat magyarázott, és az egész olyan természetes volt, mintha csak egy kávézóban dumáltunk volna, csak éppen közben tanultam is. Pár hét után már Pierre-rel is össze tudtam rakni normális mondatokat, és a fürdőszoba-beosztásról szóló vita végre nem pantomimban zajlott. Az angol nyelvtanfolyam tehát nem csak egy tanulmányi dolog volt, hanem a mindennapi albérleti túlélés eszköze.
Ami még meglepett, az az, hogy Pierre is észrevette a változást, és elkezdett néhány magyar szót tanulni. Mostanra kialakult egy egész élhető közös nyelvi kultúránk, amiben az angol a közvetítő nyelv, de néha belekeverünk magyar és francia szavakat is, ami elég szórakoztató. A lényeg az, hogy végre értjük egymást, és a közös élet az albérletben nem egy napi megpróbáltatás, hanem egy egész normális együttélés lett.
Szóval, aki hasonló helyzetben van, és a szobatársával nem tudja megértetni magát, annak csak azt tudom mondani, hogy az angoltanulás nem felesleges luxus, hanem egy nagyon is praktikus befektetés. Az albérleti élet amúgy is tele van kihívásokkal, és ha legalább a kommunikáció működik, az már fél siker. Én mindenesetre nem bántam meg, és Pierre sem, aki mostanra a legjobb szobatársam, akit valaha volt szerencsém megismerni.